LOUIS
Miután újra egyedül maradtam a nappaliban, kisétáltam a teraszra. A házból, mindig is gyönyörű volt a kilátás, és ahogy végig néztem a reggeli tengerparton a szemem majd hogy nem könnybe lábadt. Annyira hiányzott ez az egész hely, a reggelek, az esték, a tenger és a friss levegő is! És ekkor azt hittem a szemem káprázik. A távolban egy lány futott végig a parton, haja szoros copfba kötve és füléből pedig apró fülhallgatója lógott. Ismerős volt. Az arca, a teste, mindene. Miután jobban szemügyre vettem, a felismerés keserű, de mégis édes izét éreztem számban. Ő volt az. Kim. Egy éve volt. Egy éve, és még mindig ugyan azt az érzést váltja ki belőlem. Ekkor vettem csak észre, hogy megállt és felnézett. Egyenesen az én irányomba. Valószínűleg sok ember nem láttatta, hogy engem néz, de én tudtam, a nézése szinte lyukat égetett a szívembe. És én gyenge voltam, megfordultam, és elsétáltam. Megint.
A teraszról befelé menet más sem járt az eszembe csak ő. Az agyam folyamatosan kattogott és egyszerűen, minden felfordult bennem. Tudtam, hogy hibáztam. De mégis mit tehettem volna... Ahogy ezen agyaltam, már a folyosó végéről hallottam, hogy csengettek. Lefagytam. Ő az? Tényleg észre vett? Nekem végem. Nem, nem tudnék a szemébe nézni. Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban vert és tenyerem is sokkal jobban izzadt. Féltem, sőt rettegtem. Ekkor Lottie vágott be elém és nyitotta ki az ajtót nevetgélve. Most, vagy soha, gondoltam magamban, mikor kitárult az ajtó. Láttam, ahogy a többiek is lassan az ajtó köré gyűlnek, és azt is hallottam, ahogy Lottie hangjából lassan eltűnik a boldogság, és helyére undor költözik. Ekkor jöttem rá, hogy nem Kim állt az ajtóba. Ó, nem, nagyon nem. A többiek leszámítva persze szegény Crist, -akinek, mint minden, ez is új helyzet volt- boldogan kiáltott fel és mosolyogva üdvözölték a jövevényt. Blair volt az... Az erő lassan visszaszállt lábaimba, és egy mosolyt varázsoltam arcom, közben pedig egy nagyot sóhajtva indultam el az ajtó felé, hogy én is üdvözöljem a lányt. Mikor odaértem, Blair már belépett a házba, és nevetve mesélte a srácoknak, az összes jó kis sztoriját, hogy mi történt vele, az eltelt egy évben.
-Ne... Ez komoly?-kérdezte épp az egyik történetre reagálva, hitetlen fejjel Flo.
-Ühüm, de olyan jó végre itthon lenni!-mondta végül édesen mosolyogva, mikor megpillantott engem és egy hatalmas ölelést adott.-Lou, annyira hiányoztál! El sem tudom mondani.-jelentette ki én pedig viszonoztam ölelését.
-Nekem is hiányoztál, Kalandor.-válaszoltam, miközben elengedtem őt.
-Szóval, én már nem is számítok?-kérdezte ekkor egy hang mögöttem, és rögtön felismertem, kihez tartozott. Sawyer.
-Édes Istenem...-suttogta a lány és zokogva a Sawyer karjaiba borult.-Hogy felejthettelek volna el téged Sawyer Hartman? Hát, hogy?-kérdezte miközben mélyen beszívta illatát. Mind tudtuk, hogy ez mit jelent. Mind...
-B épp a partra igyekszünk nem jössz velünk?-kérdezte boldogan Cyr.
-Dehogy nem, induljunk!-kiáltotta, miközben levált Sawyerről és Cris vezetésével, mindenki a kocsik felé indult. Kivéve egy embert. Lottie nem ment. Ő csak állt ott. Tudtam, miért. Nem vagyok vak, és Lottie is pontosan jól tudta, hogy tudom. Felnézett rám, és megláttam kék szemeiben a könnyeket. Össze zárta szemeit, nem akarta, hogy lássam, ahogy össze törik. Mert ez történt. Eddig bírta, elfutott. Nem mertem utána menni. Hallottam, ahogy a kocsikat beindítják és elmennek. Ekkor egy mély levegőt vettem és elindultam megkeresni őt.
-Nem vagyok vak Lottie! Kicsi lány, mindent látok. Tudom, hogy milyen ez az érzés. De hidd el, Sawyer törődik veled...
A teraszról befelé menet más sem járt az eszembe csak ő. Az agyam folyamatosan kattogott és egyszerűen, minden felfordult bennem. Tudtam, hogy hibáztam. De mégis mit tehettem volna... Ahogy ezen agyaltam, már a folyosó végéről hallottam, hogy csengettek. Lefagytam. Ő az? Tényleg észre vett? Nekem végem. Nem, nem tudnék a szemébe nézni. Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban vert és tenyerem is sokkal jobban izzadt. Féltem, sőt rettegtem. Ekkor Lottie vágott be elém és nyitotta ki az ajtót nevetgélve. Most, vagy soha, gondoltam magamban, mikor kitárult az ajtó. Láttam, ahogy a többiek is lassan az ajtó köré gyűlnek, és azt is hallottam, ahogy Lottie hangjából lassan eltűnik a boldogság, és helyére undor költözik. Ekkor jöttem rá, hogy nem Kim állt az ajtóba. Ó, nem, nagyon nem. A többiek leszámítva persze szegény Crist, -akinek, mint minden, ez is új helyzet volt- boldogan kiáltott fel és mosolyogva üdvözölték a jövevényt. Blair volt az... Az erő lassan visszaszállt lábaimba, és egy mosolyt varázsoltam arcom, közben pedig egy nagyot sóhajtva indultam el az ajtó felé, hogy én is üdvözöljem a lányt. Mikor odaértem, Blair már belépett a házba, és nevetve mesélte a srácoknak, az összes jó kis sztoriját, hogy mi történt vele, az eltelt egy évben.
-Ne... Ez komoly?-kérdezte épp az egyik történetre reagálva, hitetlen fejjel Flo.
-Ühüm, de olyan jó végre itthon lenni!-mondta végül édesen mosolyogva, mikor megpillantott engem és egy hatalmas ölelést adott.-Lou, annyira hiányoztál! El sem tudom mondani.-jelentette ki én pedig viszonoztam ölelését.
-Nekem is hiányoztál, Kalandor.-válaszoltam, miközben elengedtem őt.
-Szóval, én már nem is számítok?-kérdezte ekkor egy hang mögöttem, és rögtön felismertem, kihez tartozott. Sawyer.
-Édes Istenem...-suttogta a lány és zokogva a Sawyer karjaiba borult.-Hogy felejthettelek volna el téged Sawyer Hartman? Hát, hogy?-kérdezte miközben mélyen beszívta illatát. Mind tudtuk, hogy ez mit jelent. Mind...
-B épp a partra igyekszünk nem jössz velünk?-kérdezte boldogan Cyr.
-Dehogy nem, induljunk!-kiáltotta, miközben levált Sawyerről és Cris vezetésével, mindenki a kocsik felé indult. Kivéve egy embert. Lottie nem ment. Ő csak állt ott. Tudtam, miért. Nem vagyok vak, és Lottie is pontosan jól tudta, hogy tudom. Felnézett rám, és megláttam kék szemeiben a könnyeket. Össze zárta szemeit, nem akarta, hogy lássam, ahogy össze törik. Mert ez történt. Eddig bírta, elfutott. Nem mertem utána menni. Hallottam, ahogy a kocsikat beindítják és elmennek. Ekkor egy mély levegőt vettem és elindultam megkeresni őt.
LOTTIE
Ő volt az. Nem akartam elhinni, hogy itt van. Hogy fájt-e? Az nem kifejezés. Az fájt a legjobban, hogy végig kellet néznem, újra... Ugyan azt kellett tennem, mint mindig... Csak mosolyogva végig nézni, mint a jó barátok. Louis rájött. Mindent tudott, vagy legalább is sejtett, de én nem akartam, hogy lássa, ahogy összetörök. Nem...nem szabadott megerősíteni abban, hogy mit érzek. Ez csak rám tartozott. De megtörtem, gyenge voltam, mint mindig. És most ugyan ott vagyunk, ahol abba hagytuk. Blair és Sawyer a tenger parton nevetgél és mindenki Isteníti őt, engem meg elfelejtenek. A konyháig bírtam, ott aztán nem tudtam tovább magamba tartani és a pult hátának dőlve, össze rogytam zokogva. Annyi éven keresztül kellet végig néznem ahogy egymásba borulva szerelmesen néznek egymásra, és most, vissza jött pont a legjobbkor. Nem volt hülye lány, tudta, hogy mikor kell beállítani, vagyis a legjobbkor, így tud nekem majd igazán fájdalmat okozni. Sosem szeretett, de a többiek imádták őt és ez az érzés kölcsönös volt. Mindenki hülyének és elvetemültnek tartott, hogy nem szeretem őt. De nem tudták az okát, a miérteket senki nem tudta. Még Flo se... Ekkor valaki lassan felemelt. Éreztem, ahogy a kezein megfeszülnek az izmok, miközben karjaiba emel. Louis volt. Nem szólt egy szót se, én se beszéltem. Szavak nélkül is értettük egymást. Ekkor már teljesen kész voltam, és kiadtam mindent magamból, mert zokogva Lou nyakába borultam. Még mindig nem mondott semmi, csak sírtam és sírtam. Újra kislány lettem, 13 éves. Louis letett a kanapéra és az ölébe fektette fejemet.
-Tudom. Ne félj, nem kell semmit sem titkolnod, csak sírj. Én itt vagyok.-mondta nyugtatót hangon.
-Dehogy tudod... Lou semmit nem tudsz!-fakadtam ki.-Hogy tudnád, mégis, hogy 13 éves korom óta szinte minden este bőgve alszok el azt képzelve, hogy ő ott van mellettem. De soha nem volt. Ha Blair ott volt én el lettem felejtve. Én lettem a legkisebb. Nem tudod, hogy mit éreztem az elmúlt egy éveben amíg ti nem voltatok itt. Amikor kijött egy collab-ja vele. Az érzés, hogy Ő ott lehetett vele, mint mindig, és nevettek... együtt. Te meg legfeljebb szombat esténként nézhetted a szerencsétlen fejét és beszélhettél vele 4 percre. Abban a tudatban élve, hogy te sosem leszel neki elég jó. Sosem leszel olyan, mint a másik... Louis nem tudsz te semmit.-sírtam végül megint.
-Nem vagyok vak Lottie! Kicsi lány, mindent látok. Tudom, hogy milyen ez az érzés. De hidd el, Sawyer törődik veled...
-Persze ezért van most a tengerparton és fürdik Blairrel, hát, hogy ne.-mondtam és elegem lett, felálltam.-Nem vagyok kicsi Louis. Tudok magamra vigyázni, egy évig magamra hagytatok. Egy évről semmit nem tudtok... Sawyer itt hagyott, és így akarod bemesélni nekem, hogy törődik velem?-kérdezte végül ám ekkor rájöttem, hogy már nem csak Lou volt előttem. A srácok mind engem néztek, Blair valószínűleg már haza mehetett, ugyan is nem láttam köztük. Mindenki, engem nézett, nem tudtam mennyit hallottak a kis monológomból, de már így is elszégyelltem magam. És szemeimből újból könnyek csordultak, és elfutottam... megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése