2014. április 14., hétfő

~ Chapter Four

LOTTIE


  Igazából nem néztem, hogy merre futok, csak azt tudtam, hogy elakarok tűnni onnan. Nem is tudom mit éreztem akkor. Eléggé összetett érzelmek fortyogtak bennem, düh, megalázkodás, és fájdalom. Egyszer csak azon kaptam magamat, hogy a teraszról, a partra vezető lépcsőn rohanok lefelé, és mezítlábas talpam, lassan érintkezik a még mindig forró homokkal. Homokban elég nehéz futni, főleg, ha az ember elve utálja ezt a tevékenységet, és nem mellékesen még sír is. Amikor elértem az egyik hatalmas Vörös kő Sziklához a tövében össze estem, úgy gondoltam, ez már elég messze van a háztól így egyedül lehetek. Ahogy néztem aki a fejemből, és elgondolkoztam azon ami az elmúlt, körülbelül 10 percben történt. Az a gondolat, hogy ezt a kis csevejt Lou és köztem, mindenki hallotta és, hogy ezzel megbánthattam a barátaimat nem ment ki a fejemből. És a stressztől, újabb könnyek szöktek a szemembe.
  -ELEGEM VAN!-ordítottam ekkor remegő lábakkal feltápászkodva, és arcomat újra a kézimbe temettem. 
Ekkor két hatalmas kar fonta körbe testem és kezdett el nyugtatni. Nem tudtam ki az, így hát ellöktem magam amitől, persze rögtön hanyatt, és fejem puha homokba fúródott. Majd egy másik puffanás közepette a személy aki megpróbált nyugtatni termett mellettem, és mikor fejemet oldalra fordítottam akkor jöttem rá, hogy nem volt más mint Sawyer. Nem tudtam a szemébe nézni, így megpróbáltam feltápászkodni, de ő vissza rántott.
-Áúú!-kiáltottam fel.-Ez fájt.
-Kérdezhetek valamit?-mondta mire én bólintottam és nagyot nyeltem.-Tényleg ezt érzed? Hogy nem törődöm veled, és nem érdekelsz?
-Nem...vagyis...mennyit hallottál?-kérdeztem egy sóhajtás közepette.
-Onnan, hogy nem vagy kicsi.-mondta és a szívemről, hatalmas kő esett le, hogy az előző rézét monológomnak nem hallotta.
-És szerinted igazam van? De mielőtt válaszolsz, gondold magam az én helyembe...-válaszoltam, de ekkor Sawyer közbe szólt.
-Hogy lehetsz, ennyire önző? SZERINTED, NEKEM KÖNNYŰ VOLT? GONDOLJAK BELE A TE HELYZETEDBE? JÓL VAN CHARLOTTE, AKAROD TUDNI, MILYEN ÉRZÉS VOLT?-ordította, én pedig teljesen lesokkolódva ültem ott és egy hang se jött ki torkomon. Akkor láttam utoljára, Sawyer ennyire kikelve magából, mikor, összeveszett az egyik sráccal, még 10.-ben.
-I-igen...-nyökögtem halkan.
-SZAR VOLT, KURVA SZAR! A tudat, hogy te egyedül vagy, és, hogy gy köszöntünk el egymástól, hogy te sírtál, a világ legfájdalmasabb dolga volt. Ne... Ne is tagadd, hogy sírtál, mert ismerlek, pontosan jól ismerlek.-mondta, de itt már ki kellett állnom magam ért.
-HA ismersz akkor miért, miért mentél el? Tudtad, hogy ez lesz! És te mégis elmentél. A TETEJÉBE, MÉG BLAIRREL IS VOLT KÖZÖS VIDEÓD! BLAIRREL!-ordítottam én is mikor erőt vettem magamon és felálltam.
-Na most Ő, hogy a jó fészkes fenébe, jön ide?-kérdezte hitetlenkedve.
-Ha ő nincs, ez az egész, ami most van nincs!-mondtam, és újra elsírtam magam.-HA Blair megjelent én mindig csak a második lehettem, képes voltál, mindent megtenni, és a közös programokat is lemondani, csak azért, mert a hercegnőnek valami baja volt.-fakadtam ki.
-Lottie...-morogta, de hangjában érezhető volt a rejtett gyengédség.
-Nem Sawyer, nem! Most én mondom, ha már annyira kíváncsi voltál rá!-mondtam újból, és közelebb léptem felé.-Mit szerettél benne? Mit tudott amit én nem? Szép volt? Oké. Vicces is volt? Hát jó aláírom, de ismert-e téged, annyira, mint én? Nevetett-e veled, úgy ahogy én? Nem? Akkor meg?-hangom, szívem és lelkem is könyörgött a válaszokért.
-Hogy lehetsz ilyen kis buta?-kérdezte gyengéden és ő is közelebb lépett néhány lépéssel.-Szerinted Ő, többet számított nekem, mint a legjobb barátom? Lottie, szerinted kiben bíztam jobban, akit ismertem már 3 éve és igen, sok volt a közös emlékünk, vagy akit ismerek gyerek korom óta, és nem féltünk együtt át bőgni egy éjszakát. Emlékszel?-kérdezte és láttam, hogy neki is könnyeket csalt ez az emlék a szemében. Persze, hogy emlékeztem, arra az éjszakára, mikor Sawyer nagyiját kórházba vitték, és nem tudott aludni, ezért átszöktem hozzájuk, és együtt reménykedtünk abban, hogy Mrs.Growers megéli a reggelt. Bólintottam.
-De akkor, hogy lehet, hogy neki többször mondtad, azt, hogy "szeretlek" ? Miért nem nevettél a vicceimen, mikor vele voltál és miért nem vetted fel a telefont, esténként, mikor rád volt szükségem?-zúdítottam egy újabb kérdést zuhatagot Sawyerre, és azt hiszem eddig bírtam. Soha, nem voltam egy veszekedős ember. És most is a fejem elkezdett fájni a kiabálástól, és lábaim megint össze csuklottak. Kétségbe esett fejemet és vörös szemeimet rászegeztem, mire ő megfogta kezemet, és lassan, óvatosan magához húzott.
-Pici lány, úgy hiányoztál.-mondta mire én szorosan átöleltem, és államat vállába fúrtam.-Figyelj ide. Szeretlek, te is hülye!-suttogta nevetve.
-Úúúú! Nézd most megy le a nap!-mondtam gyorsan és letöröltem összes könnyem és mosolyt erőltettem arcomra.
-Ilyet se látni sokat L.A-be.-mondta és lehúzott, így sikerült ügyesen rá esnem a mellkasára.
Így feküdtünk ott órákat, és nevetgéltünk, minden hülye, apró poénon. Pont, mint régen.

SAM

  Igazából, mikor először kigondoltam egyáltalán nem tűnt olyan veszélyesnek. Csak, át történt egy kisebb baki. Vagy, inkább egy nagyobb. Na, jó, azért az, hogy bele estem az üveg ajtóba, annyira nem nagy dolog, csak azért fáj, meg szegény Flo is halálra rémült, majd jól lecseszett, hogy, hogy lehet ilyen felelőtlen, aztán pedig elkezdett sírni. Öregem, ez most egész biztos menstruál, mert ilyen hangulat ingadozásai, régen voltak! Úgyhogy, most ezért ülünk a sürgősségin.
-Te teljesen, meggárgyultál?-kérdezte Lottie röhögve, mikor Sawyer kíséretében beléptek a kórházba.
-Lottie, mióta ismersz... és ilyen kérdéseket teszel fel nekem?-válaszoltam, fejemet ingatva, és szintén röhögve.
-Öcsém, Cyrből még kinézem, hogy egy üveg ajtón átesik, de tőled, valami nagyobbat vártam volna.-fokozta Sawyer.-Mitszólnál, ha holnap szikla ugró versenyt tartanánk!-erre persze mind elröhögtük magunkat, és ekkor végre Saw és Lottie is leültek. 
  Mindig is utáltam várakozni, és ezzel barátaim is hasonlóképp voltak, nem hiába lettünk ilyen jóban. Ekkor nyílt a kórterem ajtaja és egy kócos kontyba kötött, barna hajú fiatal nő lépett ki. Megállt, végig nézett a várótermen, és ekkor szeme megállapodott szedett-vetett kis társaságunkon.
-Nos, nézzük, akkor kik vannak még hátra. Tommy Sanders, A törött karú kisfiú, Emilia McPrott és...-nagy levegő után végre megszólalt.-A két lázadó, a kicsi lány, a mangás csaj, az idióta, valamint a raszta akivel sok megbeszélni valónk lenne...-fejezte be a sorolást, és végül, akarva, vagy akaratlanul elmosolyodott.-Na jöjjenek, had halljam, mi történt.-mondta és mi utána mentünk be a kezelőbe. A kezelőben egy ismerős arcot vettem észre, Woodstone doki, még mindig ugyan ott ült, a rozoga fából eszkábált íróasztalánál és, mint mindig most is unatkozva háttal ülve teszi fel ugyan azt a kérést.
-Mi a kedves beteg panasza?-kérdezte, miközben én gyorsan fel huppantam a vizsgáló asztalra.-Édes Istenem, miért büntetnek minket az égiek?-kérdezte megrökönyödve, mikor megpillantotta kis csapatunkat, majd engem az asztalon.
-Ugyan ezt kérdezem évek óta doki, ugyan ezt!-válaszoltam, neki meghatva.-Na. de fel a fejjel doktor. Itt leszek én egész álló nyáron, lesznek nekünk még jó kis emlékeink!-kurjantottam majd el röhögtem magam.
-Ettől félek é is Pepper, ettől félek.-mondta,de szemein látszott ahogy apró mosoly ráncok gyűlnek körülötte.-Na, mit tettél, te szerencsétlen idióta, már megint?-kérdezte majd felhúzta gumi kesztyűjét és oda sétált az asztal széléhez.
-Ahha, szóval, neki szaladtál egy üveg ajtónak. Már, meg sem kérdezem, hogy milyen felindulásból.-nevette végül el magát a férfi, majd komolyra fordítva a szót így szólt.-Semmi gond, már csak pár üveg szilánk maradt benne, aztán meg gyorsan össze varrom a sebed és utána szabd vagy.-mondta, majd hozzá kezdett munkájához.
-Szóval, srácok, mikor jöttetek,-kérdezte a fiatal nő.
-Talán 2, vagy 3 napja.-mondta Sawyer.-De egész nyáron itt leszünk, úgy, hogy, ha gondolod, tudod hol találsz minket.
-Igazából, Miss. Lovens holnaptól szabadságon van.-súgta oda halkan Woodstone doki a többieknek.
-Júúúúj, de jó!-kiáltott fel Lottie, és gyors felindulásból meg is ölelte a nővért.-Ugye át jössz? Ugye?-kérlelte, és láttam, ahogy mindketten lopva Lou felé sandítanak.
-Majd még meglátom, Lottie, de megpróbálok!-nyögte végül ki.
-Végül is Samre gy is valakinek rá kell nézni.-próbált segíteni Cris is.
-Áh, hagyjad arra ott van Flo, ő is hihetetlen jól tud sebet át kötözni, az évek során, szerintem már megtanulta.-próbálta a nő újra lerázni magáról ezt a témát.
-Hát, lehet, hogy Flo szívesen rá nézne Samre, de nem hiszem, hogy pont a válla érdekelné.-szólalt meg az eddig meglepő mód csendben lévő Cyr, mire mindenki elröhögte magát, csak Flo pirult el, de nem sokkal később már Cyrt kergette egy spatulával  kezében körbe, körbe a rendelőben.
-Nos, kész is lennénk.-fejezte be a sebemet a doki.-Na és most húzás ki felé a rendelőmből, és ajánlom, hogy meg ne lássalak itt titeket megint!-mondta és ezzel az ajtó felé terelt minket.
-NA, jó, holnap át nézek, de nem maradok sokáig!-egyezett végül a lány is bele és így mindenki boldog volt.
  Utoljára Louis lépett ki az ajtón és csak annyit mondott.:
-Szia, Kim!

2014. március 22., szombat

~ Chapter Three

LOUIS

  Miután újra egyedül maradtam a nappaliban, kisétáltam a teraszra. A házból, mindig is gyönyörű volt a kilátás, és ahogy végig néztem a reggeli tengerparton a szemem majd hogy nem könnybe lábadt. Annyira hiányzott ez az egész hely, a reggelek, az esték, a tenger és a friss levegő is! És ekkor azt hittem a szemem káprázik. A távolban egy lány futott végig a parton, haja szoros copfba kötve és füléből pedig apró fülhallgatója lógott. Ismerős volt. Az arca, a teste, mindene. Miután jobban szemügyre vettem, a felismerés keserű, de mégis édes izét éreztem számban. Ő volt az. Kim. Egy éve volt. Egy éve, és még mindig ugyan azt az érzést váltja ki belőlem. Ekkor vettem csak észre, hogy megállt és felnézett. Egyenesen az én irányomba. Valószínűleg sok ember nem láttatta, hogy engem néz, de én tudtam, a nézése szinte lyukat égetett a szívembe. És én gyenge voltam, megfordultam, és elsétáltam. Megint.
  A teraszról befelé menet más sem járt az eszembe csak ő. Az agyam folyamatosan kattogott és egyszerűen, minden felfordult bennem. Tudtam, hogy hibáztam. De mégis mit tehettem volna... Ahogy ezen agyaltam, már a folyosó végéről hallottam, hogy csengettek. Lefagytam. Ő az? Tényleg észre vett? Nekem végem. Nem, nem tudnék a szemébe nézni. Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban vert és tenyerem is sokkal jobban izzadt. Féltem, sőt rettegtem. Ekkor Lottie vágott be elém és nyitotta ki az ajtót nevetgélve. Most, vagy soha, gondoltam magamban, mikor kitárult az ajtó. Láttam, ahogy a többiek is lassan az ajtó köré gyűlnek, és azt is hallottam, ahogy Lottie hangjából lassan eltűnik a boldogság, és helyére undor költözik. Ekkor jöttem rá,  hogy nem Kim állt az ajtóba. Ó, nem, nagyon nem. A többiek leszámítva persze szegény Crist, -akinek, mint minden, ez is új helyzet volt- boldogan kiáltott fel és mosolyogva üdvözölték a jövevényt. Blair volt az... Az erő lassan visszaszállt lábaimba, és egy mosolyt varázsoltam arcom, közben pedig egy nagyot sóhajtva indultam el az ajtó felé, hogy én is üdvözöljem a lányt. Mikor odaértem, Blair már belépett a házba, és nevetve mesélte a srácoknak, az összes jó kis sztoriját, hogy mi történt vele, az eltelt egy évben.
-Ne... Ez komoly?-kérdezte épp az egyik történetre reagálva, hitetlen fejjel Flo.
-Ühüm, de olyan jó végre itthon lenni!-mondta végül édesen mosolyogva, mikor megpillantott engem és egy hatalmas ölelést adott.-Lou, annyira hiányoztál! El sem tudom mondani.-jelentette ki én pedig viszonoztam ölelését.
-Nekem is hiányoztál, Kalandor.-válaszoltam, miközben elengedtem őt.
-Szóval, én már nem is számítok?-kérdezte ekkor egy hang mögöttem, és rögtön felismertem, kihez tartozott. Sawyer.
-Édes Istenem...-suttogta a lány és zokogva a Sawyer karjaiba borult.-Hogy felejthettelek volna el téged Sawyer Hartman? Hát, hogy?-kérdezte miközben mélyen beszívta illatát. Mind tudtuk, hogy ez mit jelent. Mind...
-B épp a partra igyekszünk nem jössz velünk?-kérdezte boldogan Cyr.
-Dehogy nem, induljunk!-kiáltotta, miközben levált Sawyerről és Cris vezetésével, mindenki a kocsik felé indult. Kivéve egy embert. Lottie nem ment. Ő csak állt ott. Tudtam, miért. Nem vagyok vak, és Lottie is pontosan jól tudta, hogy tudom. Felnézett rám, és megláttam kék szemeiben a könnyeket. Össze zárta szemeit, nem akarta, hogy lássam, ahogy össze törik. Mert ez történt. Eddig bírta, elfutott. Nem mertem utána menni. Hallottam, ahogy a kocsikat beindítják és elmennek. Ekkor egy mély levegőt vettem és elindultam megkeresni őt.

LOTTIE

  Ő volt az. Nem akartam elhinni, hogy itt van. Hogy fájt-e? Az nem kifejezés. Az fájt a legjobban, hogy végig kellet néznem, újra... Ugyan azt kellett tennem, mint mindig... Csak mosolyogva végig nézni, mint a jó barátok. Louis rájött. Mindent tudott, vagy legalább is sejtett, de én nem akartam, hogy lássa, ahogy összetörök. Nem...nem szabadott megerősíteni abban, hogy mit érzek. Ez csak rám tartozott. De megtörtem, gyenge voltam, mint mindig. És most ugyan ott vagyunk, ahol abba hagytuk. Blair és Sawyer a tenger parton nevetgél és mindenki Isteníti őt, engem meg elfelejtenek. A konyháig bírtam, ott aztán nem tudtam tovább magamba tartani és a pult hátának dőlve, össze rogytam zokogva. Annyi éven keresztül kellet végig néznem ahogy egymásba borulva szerelmesen néznek egymásra, és most, vissza jött pont a legjobbkor. Nem volt hülye lány, tudta, hogy mikor kell beállítani, vagyis a legjobbkor, így tud nekem majd igazán fájdalmat okozni. Sosem szeretett, de a többiek imádták őt és ez az érzés kölcsönös volt. Mindenki hülyének és elvetemültnek tartott, hogy nem szeretem őt. De nem tudták az okát, a miérteket senki nem tudta. Még Flo se... Ekkor valaki lassan felemelt. Éreztem, ahogy a kezein megfeszülnek az izmok, miközben karjaiba emel. Louis volt. Nem szólt egy szót se, én se beszéltem. Szavak nélkül is értettük egymást. Ekkor már teljesen kész voltam, és kiadtam mindent magamból, mert zokogva Lou nyakába borultam. Még mindig nem mondott semmi, csak sírtam és sírtam. Újra kislány lettem, 13 éves. Louis letett a kanapéra és az ölébe fektette fejemet. 
-Tudom. Ne félj, nem kell semmit sem titkolnod, csak sírj. Én itt vagyok.-mondta nyugtatót hangon.
-Dehogy tudod... Lou semmit nem tudsz!-fakadtam ki.-Hogy tudnád, mégis, hogy 13 éves korom óta szinte minden este bőgve alszok el azt képzelve, hogy ő ott van mellettem. De soha nem volt. Ha Blair ott volt én el lettem felejtve. Én lettem a legkisebb.  Nem tudod, hogy mit éreztem az elmúlt egy éveben amíg ti nem voltatok itt. Amikor kijött egy collab-ja vele. Az érzés, hogy Ő ott lehetett vele, mint mindig, és nevettek... együtt. Te meg legfeljebb szombat esténként nézhetted a szerencsétlen fejét és beszélhettél vele 4 percre. Abban a tudatban élve, hogy te sosem leszel neki elég jó. Sosem leszel olyan, mint a másik... Louis nem tudsz te semmit.-sírtam végül megint.
-Nem vagyok vak Lottie! Kicsi lány, mindent látok. Tudom, hogy milyen ez az érzés. De hidd el, Sawyer törődik veled...
-Persze ezért van most a tengerparton és fürdik Blairrel, hát, hogy ne.-mondtam és elegem lett, felálltam.-Nem vagyok kicsi Louis. Tudok magamra vigyázni, egy évig magamra hagytatok. Egy évről semmit nem tudtok... Sawyer itt hagyott, és így akarod bemesélni nekem, hogy törődik velem?-kérdezte végül ám ekkor rájöttem, hogy már nem csak Lou volt előttem. A srácok mind engem néztek, Blair valószínűleg már haza mehetett, ugyan is nem láttam köztük. Mindenki, engem nézett, nem tudtam mennyit hallottak a kis monológomból, de már így is elszégyelltem magam. És szemeimből újból könnyek csordultak, és elfutottam... megint.

2014. március 2., vasárnap

~ Chapter Two

CRIS

  Reggel a madarak hangos csicsergésére keltem, és a nap sugaraira, amik besütöttek az ablakomon. Lassan kászálódtam ki az ágyból és felhúztam hideg lábamra a papucsom. Fáradtan és lehetőleg halkan baktattam ki a szobából, arra ügyelve, hogy a többieket lehetőleg ne ébresszem fel. Amikor ki értem a konyhába, egy boldogan, feltűnően mosolygó Lottieval találtam szemben magam.
-Jó reggelt!-köszöntem rá rekedtes hangon.
-Neked is. Na, mesélj mi volt tegnap este, hogy tetszettek a fiúk? Jaj, édes istenem, hülye kérdé, Cyrrel beszélgettél. Akkor máshogy kell feltennem a kérdést, ugye nem nem szívta le teljesen az agyad,-mondta, majd mindketten elnevettük magunkat.-De, a viccet félre téve, mi volt?
-Jézusom, Lottie, ennyi kérdést még életembe nem kaptam egyszerre. Nyugi, szerencsére nem voltam egyedül, Louis is ott volt.-mondtam nevetve.-Amúgy, nagyon kedvesek voltak, bakker, hallod Lou ilyen sok helyen volt már, nem is meséltetek róluk soha! Ezért mérges vagyok, ugye tudod...-fordítottam egy kicsit komolyabbra a szót.-Miért nem említettétek őket soha, és azt, hogy, szóval...mondhatjuk úgy, hogy "híresek".?
-Nézd, Cris. Ne értsd félre, tudom, hogy mérges vagy ránk meg minden, de próbáld végig gondolni, a mi szemszögünkből...-mondta és eközben, mind végig a padlót bámulta.-Nem akartunk erről beszélni, mert csak jobban fájt volna, így is pontosan jól tudod, mik történtek... Láttad, azt a fiút, akit tegnap este Flo olyan szorosan ölelt?-kérdezte halvány mosoly közepette.
-Igen, erről is kérdezi szerettem volna, hogy...-mondtam, de gyorsan közbeszakított kuncogva
-Jaj, dehogy is, nincsenek együtt, csak... szóval tudod köztük, már történelem van, azt hiszem.-mondta és láttam, ahogy a távolba mosolyog.
-Vagyis?-kérdeztem, kicsit feszengve, mert tudtam, hogy hülyén jön ki csak, hát Flo mindig is olyan titokzatos volt, félre értés ne essen imádom csak, tudom, hogy vannak olyan dolgok amiket jobb ha Lottie mond el.
-Sam, mindig is megvédte Flot, és tudod, ők ketten, valahogy rokon lelkek. Együtt nőttek fel, nem csak ők, hanem mi mind. És igazából, ezért is hallgattunk róluk előtted, annyira, mert nehéz volt elfogadni, hogy ők már nincsenek, azt hiszem egy új fejezetet akartunk nyitni az életünkben... És igazán boldog lehetsz, mert mielőtt megismertünk romokban hevertünk, szóval, azt hiszem te vagy a mi megmentőnk.-mondta majd elnevette magát, és én is belemosolyodtam. Nagyon szerettem őket, és ők is elfogadtak engem, tényleg eléggé összenőttünk ebben az egy évben.
-Tudom, úgy, hogy jöttök is nekem eggyel, vagy ezerrel.-ugrattam őt nevetve.
-Hát, hogyne de előtte, elugornál a boltba, nekem van még egy kis dolgom és semmi nincsen itthon.-mondta egy fülig érő vigyorral megspékelve.-Jaj, ne már! Nincs is olyan messze, csak pár sarok, gyalog is mehetsz nyugodtan.-tette, hozzá miután látta, hogy nem épp tetszik az ötlet.
-Jó....-törődtem bele, majd kaptam egy hatalmas nagy ölelést tőle és elviharzott.

FLO

  Fáradtan nyitottam ki a szemem. nem tudtam még felkelni, a tegnap este jutott az eszembe, és megijedtem. Lassan fordultam oldalra, és egy gombóc keletkezett a torkomban, nem volt ott. Bele haraptam a szám szélébe és újra a hátamra gördültem. A plafont bámulva elgondolkoztam. Mi van akkor, ha az egészet csak képzeltem, és nincsen itt senki. A kétségek átvették a hatalmat a fejemben és hirtelen fájdalom nyilat a lábamba. Mikor rávettem magam, hogy kimásszak az ágyból, rájöttem, hogy a bokámon egy hatalmas nagy heg tátong. Így már teljesen érthető volt a fájdalom, már csak egy dolgot kéne kiderítenem, hogy, hogy a fenébe került oda. Remegő kézzel léptem ki a szobám ajtaján, és félve haladtam előre a konyha és a nappali felé. túl nagy a csend, gondoltam magamba. Ekkor megérkeztem a nappaliba, ahol Louis terpeszkedett a kanapén. Hirtelen, a megnyugvás járta át a testem minden porcikáját, és a bokámban lévő égtelen fájdalom ellenére is nagy mosoly ült ki az arcomra.
-Istenem, végre egy élő ember, már kezdtem azt hinni, hogy a zombik mindenkit megettek.-ugrott fel Lou a kanapéról és szorosan átölelt.
-Igen, tudom én is arra ébredtem tulajdon képen, hogy túlon-túl nagy a csend.-mondtam nevetve, ahogy szét váltunk.-Amúgy merre vannak?
-Mindenkire kíváncsi vagy, vagy esetleg csak egy valakire...?-kérdezte egy kis huncut mosoly kíséretében.
-Louis Cole, a barátaimról beszélünk, persze, hogy mindenkire... vagyis, öm, többnyire.-mondtam, kicsit elharapva a mondat végét, és éreztem ahogy belepirulok.
Louis felnevetett.-Na, ugye, hogy ugye...
-Szóval, mit tudsz?-kérdeztem.
-Azon, kívül, hogy együtt vagytok, a többiekről semmit.-megfagyott a vér az ereimben. Hogy mondta? És egyáltalán honnan tudja? Sam, elmondta neki? Tudja ezeket még valaki? Édes istenem, ha Lottie rájön, hogy neki nem szóltam erről, azt hiszem elve fog kibelezni...
-Nem hiszem, hogy Lottie ilyesmire vetemedne.-mondta nevetve.
-Ezt hangosan mondtam ki?-sápadtam el teljesen, mire ő bólintott.
-És megynugodhatsz, Flo, rajtam kívül senki nem tudja. És nem nem Sam mondta el.-mondta higgadtan.
-Ugye nem volt ennyire nyilván való?-kérdeztem rémülten.
-Csak nekem. Már akkor rájöttem, hogy együtt vagytok, mikor megölelted őt. Annyira kapaszkodtál belé mintha el sem akarnád engedni. De ez még annyira nem is volt szembe tűnő, inkább Sam volt, árulkodóbb. Amikor titokban egy puszit nyomott a válladra.-mondta én meg bele pirultam.
-De ugye a többiek,nem vették észre, és titokban tartod?-kérdeztem újból, kicsit idegesen.
-Úgy ismersz mint aki elmondaná?-tette fel költőien a kérdést.-És nem hiszem, hogy bárki másnak is feltűnt volna, Sam elég jól csinálta, akkor döbbentem rá amikor, este nem a szobánkban aludt. Amúgy meg, kijött volna még rá, Cyr aki leginkább azzal foglalkozott, hogy felkeltse Cris figyelmét, vagy Lotti aki legszívesebben, Sawyer karjaiban aludt volna el, esetleg szegény Cris akinek ez az egész helyzet kínosan új volt. Nem, nem hiszem, és szerintem még Sawyer is azzal volt elfoglalva, hogy nehogy ott azonnal smárolja le Lottiet. Ilyen apró kis mozzanatra csak egy igazi magányos farkas jöhet rá.-közölte teóriáját velem röhögve.
-Nos ebben egészen biztos vagyok, de nem hiszem, hogy a srácoknak ez járt az agyukban, tegnap este.-válaszoltam én is röhögve.
-Persze, hogy nem, de azt akartam, hogy nevess. Amúgy meg hozzá kell tennem Cyrnek nincs is agya, szóval ő egy nehezebb eset.-közölte, hétköznapi egyszerűséggel, és megint felnevettünk.-Talán, csak a kicsi Lottienak... Így is csoda, hogy eddig kibírta.
-És nem is tudod, hogy mik történtek, amikről te még nem tudsz...-mondtam elgondolkodva.
-Büszke lehetsz magadra, ugye tudod? Sawyer is nagyon hálás, hogy nem hagytad magára, és megvédted.-mondta komolya, és én egy mosollyal viszonoztam.
-Nem kellet sokat csinálnom, nem olyan gyenge ám! De most megyek, gyorsan magamra kapok valamit.-mondtam aztán szépen lassan vissza ballagtam a szobámba.
  Ahogy benyitottam a szobámba, kibújtam az elnyűtt hatalmas pólóból, amit hálóing gyanánt használtam. És magamra kaptam egy melltartót.
-Annyira nem kell sietned azzal az öltözködéssel, nekem megfelelsz....bárhogy.-hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül.
-Perverz.-válaszoltam, halkan nevetve, és ő is lenevette magát.

CRIS

  Hát persze, csak néhány sarok, akár gyalog is elmehetsz. Zsörtölődtem magamba, az utcán, két hatalmas szatyorral a kezemben. Egy fontos tényt megjegyeztem, ha Lottie azt mondja, hogy nincs messze, messze van. Ekkor suhant el mellettem, majdnem fellökve engem egy srác a gördeszkáján. 
-Hé, igazán figyelhetnél!-kiáltottam utána, és ekkor felismertem a srácot. Cyr.
-Oh, hidd el, figyeltem én.-közölte velem, röhögve, miközben vissza sétált hozzám, és elvette az egyik szatyrot.
-Nem kértem, hogy segíts, ugye tudod,-kérdeztem, tőle egy grimasz kíséretében.
-Ja, hogy ne.-válaszolta a fejét ingatva és sármosan mosolyogva.-Én sem kértem, hogy minden csaj szeressen belém, lássuk be, az élet kegyetlen.-hát et nem hiszem el. Hogy lehet ez az ember ennyire... egoista. Gondoltam magamban miközben, kínomban kénytelen voltam elnevetni magam.
-Már értem, hogy a lányok, miért nem említettek titeket.-mondtam, kicsit mérgesen.
-Jaj, már, ne légy mérges, a légynek sem ártanék, arról meg, hogy nagy az egóm, nem tehetek, tudod ez isten adta dolog.mondta kis kutya szemekkel, lenézve rám, mert persze, hogy vagy egy fejjel magasabb volt nálam.-Tudod, gondolom, azt hiszed, hogy egy arrogáns és csak magával törődő ember vagyok, pedig nem.
-Hát, tudod eddig nem volt nehéz ezt hinni, már csak a viselkedésedből, kiindulva.-tettem hozzá, még mindig mérgesen.
-Akkor azt hiszem, van rá 76 napom, hogy megmutassam, hogy rosszul gondolod. Pontosan, most már csak 75.-mondta azzal mosolyogva belépett a házba ahová idő közben megérkeztünk.
-Ezt most nem értem.-kiáltottam utána.
-Semmi baj, majd egyszer elmondom!-és azt hiszem ettől a mondattól, kezdve tudtam, hogy belé szerettem.

"Halihó mindenki aki olvassa ezt a blogot, gyorsa elszeretném mondani, hogy ne ijedjetek meg ha esetleg valami nem tiszta, mert tulajdon képen ezt is szeretném elérni. ;) És higgyétek el minden kifog világosodni, 76 nap múlva, ahogy Cyr mondaná....:D de komolyra fordítva a szót, kövessétek figyelemmel a részeket és mindent megfogtok érteni majd idővel. Addig is remélem tetszik és komiztok majd! <3 Nóri xxx"




2014. február 16., vasárnap

~ Chapter One

FLO

  Ha a nyár beköszönt Vero Beach-re, a kis város teljes csendbe borul. Az összes utca és ház halk és sötét lesz. Mindenki elmegy nyaralni, csak az öregek maradnak itthon. Kocsit is csak nagy ritkán látni erre felé Június 15. után. Most is egymagam sétáltam a Lottiékhoz vezető utcán. Már eleve féltem, mi fog ott várni rám. Lottie teljesen felpörgött. Olyan boldog végre. Hogy én mit érzek, hmmm... jó kérdés. Haza jön. Ez egy összetett érzést fejt ki belőlem. Félelmet, biztonságot, örömöt és boldogságot. 
  Amint beléptem a Harrison házba, egy hatalmas kupac bőröndbe és egy másik kupac játékba botlottam.
-Basszus! Anya, Alex már megint nem hagy békén és Summer is nyavalyog! És apa már megint hova a fenébe tűnt??-hallottam egy ideges Lottie ordítást fentről.
-Lottie szívem nyugodj meg! Summernek mond meg, hogy azonnal jöjjön le és hozza le Alexet is.-hallatszott Mrs. Harrison hangja a mosókonyhából.-Apád meg...-kezdte volna mondatát, mikor lottie apja lépett be mögöttem.
-Szia Flo, üdv a megtestesült diliházban.-köszönt rám kedvesen.-Charlotte gyere le, megjött Flo!-kiáltott ő is fel.
-Hál' Isten végre egy normális ember is.-szólt Lottie és már rohant is le a lépcsőn. Utána egy superman-es pizsamában egy visító 2 éves kisfiú rohant le, megelőzve a nővérét, majd nyomában egy kiabáló, tabletet szorongató mini Charlotte, aka. Summer a húga. Ekkor egy kar ragadott meg és már húzott is kifelé az ajtón.
-Elmentünk! Ó, várjatok.-szólt barátnőm majd gyorsan visszarohant a házba és mindenkinek adott egy hatalmas ölelést és egy puszit.-Jó utazást nem sokára találkozunk. Szeretlek titeket!-mondta, majd beültünk a kocsijába.
-Mindig egy élmény a nálatok tett látogatás.-mondtam elismerően, majd felnevettem.
-Hagyjad, inkább örülj neki, hogy nem kell velük élned. nagyon szeretem őket meg minden, de az agyamra tudnak menni néha.-mondta majd ő is elnevette magát.
-Akkor, most felvesszük Crist aztán pedig, megyünk a házba.-kérdeztem és válaszul egy "ühüm"-öt kaptam.   A part felé vezető úton elmagyaráztuk Crisnek, hogy pontosan kik jönnek, mi céllal és hová is megyünk. Mikor kiszálltunk a kocsiból, ugyan az a finom tenger illat csapta meg orrom, mint minden nyáron. És az öreg viskó is ott állt mellette pedig a mólónk. A ház, mint mindig megint egy magában és kicsit kopottan álldogált. Még a nagyszüleim építették, és midőn már a szüleim nem használják, egész nyáron a miénk, mint mindig. végül benyitottunk és mindenki elfoglalta a szokásos helyét, illetve Crisnek megmutattuk a szobáját. Amikor beléptem a szobámba, furcsa érzés fogott el, hirtelen, mintha összetörtem volna. Mélységes nagy hiányérzet fogott el. A fiúk gépe csak délután száll le. Azt mondták ne menjünk ki a reptérre. Nem tudom miért. Csak annyit tudok, hogy ha még egy percet is tovább kell várnom itt beleőrülök...

***
  Ahogy a délelőtt lassan haladt előre, annál jobban kezdtem idegeskedni. Itt vannak. Már leszállt a gépük. Mindjárt jönnek, benyitnak, és itt fognak előttünk állni... Ők. És Ő is köztük lesz. A félelem kezdett teljesen eluralkodni rajtam amikor kopogtak.

LOTTIE

  Kopogtak... Idegesen és szaggatottan vettem a levegőket. Majd remegő kézzel lenyomtam a kilincset. És az ajtó, kinyílt. Nem tévedtünk. Ők voltak azok. Ott álltak teljes egészében az ajtóban. Sam, Cyr, Louis és Sawyer... Nyeltem egy nagyot, majd hirtelen Sawyer nyakába ugrottam... Úgy hiányzott. Amikor átöleltem újra éreztem az illatát.
-Úgy hiányoztál.-súgtam neki halkan könnyek közt.-Ugye most már itt maradsz?-kérdeztem kétségbe esetten.
-Te is nekem.-mondta és még jobban átölelt.-Hova mennék, sehova.-mondta és hallottam ahogy halkan elmosolyodik.Végül kimásztam az öleléséből és a többieket is megöleltem.
-Srácok, szeretnénk bemutatni nektek valakit. Legyetek neki hálásak, mert, ha ő nincs egészen biztos, hogy mi sem.-mondtam és magam elé húztam Crist.-Fiúk ő itt Cristina Ramone. De jobban szereti ha Crisnek hívják.-fejeztem be barátnőnk bemutatását, a többieknek.
-Nos, drágáim, van egy egész év amit körülbelül 76 nap alatt tudunk bepótolni.-mondta mosolyogva Cyr.
-Cyr... Büszke vagyok rád.-kezdte Flo elismerően.-Kimentél egy évre L.A-be és még számolni is megtanultál... Hihetetlen mikre nem képes az a város.-fejezte be és ekkor mindenkiből kitört a nevetés.
-Flo, mit szólnál, ha ma este elmennénk fújni egyet?-kérdezte Sam.
-Te most szívatsz...?-vágott vissza Flo és mindenki ledöbbent.-Egy kibaszott éve erre várok, hogy valaki ezt kérdezze meg.-mondta és láttam, ahogy szemében össze gyűlnek a könnyei.
-Hiányoztál kölyök!-mondta Sam majd magához húzta a lányt és szorosan átölelte. Flo nem mondott semmit, nem is kellett mindenki tudta mire gondol. Örültem, hogy itt vannak, velünk. És tudtam, hogy bármi is lesz felejthetetlen 76 napot fogunk eltölteni. Az biztos.

FLO
  
  Három órája mentünk el otthonról és csak firkáltunk, mindenhova. Imádtam ezt csinálni, felszabadító volt. Az, hogy Sam is ott volt velem, csak biztonságot adott. Miután, elfáradtunk elmentünk a kedvenc helyünkre. A régi, dohos Mary-Margaret ház még mindig ugyan úgy állt ott, mint legutóbb. ez volt a mi titkos helyünk. Soha senkinek nem mondtuk el, hogy hol van. Csak egy üresen és romosan álldogáló ház, de nekünk... valami más volt. Egymásnak háttal estünk össze a földre. És csak ültünk ott szótlanul, percekig. Nem mondtunk semmit, mert nem volt szükséges. Szavak nélkül is tudtuk, mit mond a másik.
-Hogy értette azt, Lottie, hogy ha Cris nem lenne, már ti sem?-kérdezte aggódó hangon.
-Mi az, csak nem aggódsz, mester?-kérdeztem vissza kicsit nevetgélve.
-Flora! Komolyan kérdezem... mond, hogy nem csináltatok semmi hülyeséget.-mondta végül és felém fordult. Én csak sóhajtottam, nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Azt, hogy Lottie egyszer öngyilkos kísérletet hajtott végre, hogy én elüttettem magam egy autóval, csak, hogy többé ne szenvedjek... Nem akartam neki fájdalmat okozni, de hazudni sem.
-Sam, tudod, milyen az amikor valakit, az oxigénnél is jobban kívánsz? De ő nincs itt. Nincs itt, és nem is lesz.-mondtam és elcsuklott a hangom. Éreztem ahogy a keze lassan megfogja az enyémet.-Elüttettem magam. Mert...-kezdtem volna de már nem tudtam befejezni a mondatot, mert hangom újra elcsuklott, de ezúttal, a szemeimből is kicsordultak a könnyek.-Annyira egyedül voltam. Itt volt nekem Lottie, persze de nekem... Vannak dolgok amiket, csak te, vagy a többiek tudnak, Sam. És féltem, magányos voltam. Hiányoztál...-sírtam és a nyakába borultam. Ott voltunk, ketten egymásba borulva és csak sírtam, ő meg nem felelt. Tudta, hogy ilyenkor bármit mondana, csak megbánná. Nem üvöltötte le a fejemet azárt, mert megakartam magam ölni. Pedig tudtam, hogy legszívesebben ezt tenné, és persze, mint mindig most is magát okolta, hogy elment, és nem tudott megvédeni.
-Ssss...-próbált csitítani.-Hé, Flo. Itt vagyok, most már sehová nem megyek, ígérem!-fejezte végül be a mondatot és megcsókolt. A csókja... Talán ez hiányzott a világon a legjobban belőle. Tudtam, hogy most komolyan gondolja. Itt marad, velem.


2014. február 11., kedd

~ Prolouge

LOTTIE

  Június 15. Egy éve erre a napra várok, de ezzel nem vagyok egyedül. Már csak 15 perc és elkezdődik az élet. A szabadság amiről minden gyerek/tinédzser szeptember óta álmodott. Ez a nyár mégis más lesz most. Nincsenek itt. Velünk. Az, hogy hiányoznak az nem kifejezés. Üres a suli folyosó, amióta elmentek. Azt mondták nyáron vissza jönnek, és, hogy ne merjünk addig bajba keveredni, mert ők nem lesznek itt, hogy kihúzzanak minket a csávából. Eltelt néhány hónap és Floval, már kezdtünk teljes depresszióba esni, mikor jött egy új lány az osztályba. Cris. A Mi kis manga lányunk. Mindenki elítélte és kicsúfolta a külseje miatt, ezért Floval úgy gondoltuk gyámságunk alá vesszük a szegénykét. Végül elválaszthatatlanok lettünk, mi hárman. Flo, Cris és én. Nem nagyon beszéltünk azóta róluk. Mind úgy gondoltuk, hogy várunk. És mi vártunk is. Semmi. Persze, persze beszélgettünk néha, de az nem olyan mintha mindennap itt lennének veled. No meg ők is el vannak foglalva, meg nekünk is sok dolgunk volt. És most június 15. van. Azt mondták nyárra itt lesznek...
  Ekkor azonban egy erő teljes csörgő hang törte meg az iskola feszült csendjét. Kiabálások, nevetések és ordítások hangzottak fel, minden teremből. Kicsöngettek. De ezúttal nem csak a napnak lett vége, hanem ennek az egésznek. A folyosók megteltek élettel, és pillanatokon belül hangzavar kerekedett az egész iskolában. Szememmel rögtön Flo és Cris után kutattam, és közben lassan araszoltam a szekrényem felé.
-Charlotte.-szólalt meg egy nem épp csengő hang mögöttem. Sajnos azonnal felismertem tulajdonosát. Cassidy állt mögöttem, az a lány akinek már csak a puszta jelenléte is idegesít.-Nos, gondolkoztam azon, hogy hogyan tölti egy magad fajta primitív lény a nyári szünetét. Vagy várj... Még mindig a szerelmeidet várod vissza? Nos, el kell, hogy keserítselek, nem hiszem, hogy bármikor is haza jönnének már.-mondta aztán egy laza vállrándítás közepette elment.
-Mit mondott?-kérdezte egy újabb hang mögöttem. Mikor megfordultam, Flo kétségbe esett arcát és Cris dühös fejét láttam magam előtt.
-Semmi különöst. Tudod csak a szokásost.-mondtam majd elnevettem magam. Elhatároztam, hogy ma akkor sem fogja elrontani a kedvem semmi, ha meghalok.
-Nos, elkezdődött a nyári szünet. Mit terezünk?-kérdezte egy hatalmas mosoly közepette Cris.
-Nem tudom Cris, még ne...-kezdte volna mondani Flo mikor meg zizzent telefonom. Lassan elő húztam  és feloldottam. Amikor elolvastam az SMS-t, könnyek szöktek szemembe, és Flora néztem.
-Haza jönnek. HAZA JÖNNEK FLORA! HAZA, VERO BEACH-RE, HOZZÁNK!-kiáltottam, és boldogan ugrottam a  nyakába.